2010. november 3., szerda
Üdvözlet a közeledőnek
A korábbi bejegyzésemben olvasható kritika egy izgalmas és tanulságos levélváltást generált Guido és köztem. Most úgy érzem kritikám első célját már ezzel elérte, hiszen a válaszokban Guido nemcsak ars poeticáját, de elmúlt tíz éves alkotói korszakának egy fontos üzenetét is papírra vetette.
Dávid Szahib! A kritikát, a cikkedet köszönöm! Egy művésznek nem az iskolái adnak "rangot", a művészet nem oklevél függő, s ezért nem is értem a rangon-aluliság itt megadott definícióját. Az aukció és az elhivatottság szerintem nem zárják ki egymást. Alkotótársaimtól tanulni remélem nem leszek rest ezután sem, így Téglától is bizonyára lestem már el nekemvaló dolgokat, s bár te ajánlod nekem való „bezzeg művésznek” nem érzem, s nem munkáinak kvalitása miatt. Jó meglátás, hogy eddigi rajzaim vázlatok. Az alapvetően két alkotói pálya elmélete elgondolkodtató, de elnagyolt és hibás. Vincent őstehetség. Is. A matériával való viaskodás nincs igazán ínyemre. Eddigi kiállításaim nem erről szóltak. Kényelemszeretetem nem tagadhatom. Nem vágyom, hogy munkáim filozófiai illusztrációk legyenek, a festés közben nagy szerep jut az intuitív direkt teremtésnek, a meditatív babrálásnak, egyfelé figyelésnek, hogy a sok hangjegy a zenét szolgálja. Motivál az az elgondolás, hogy ez a meditatív állapotban történő alkotás az, amely felelős azokért a hangjegyekért, amiket soknak találsz. Nem tudok egyenlőre egy nagyon nagy hangjegyből zenét kreálni. Festeni nekem játék, megválni ezektől a játékoktól feladat de küldetés is. Rajzaim egymásmellé rendezése, vagy képeim egymásmellé rendelése, tehát főművek nélküliségem, szándékaim tükrözik, hiszen közösen alkothatnak egy fonalat. Ez egyben egy fontos üzenete az elmúlt tíz év munkáinak. Annak modellezése, hogy a világot alkotó elemek között az emberi elme hierarchiát teremt, de valójában nincs alá és fölérendeltség, csak az emberi elme teremti meg ezt a rangsort. Itt nem arra gondolok, hogy egy oroszlán nem erősebb egy őznél, vagy egy hegy nem nagyobb, mint én, hanem azt, hogy minden dolognak helye van az univerzumban, éppoly fontos szerepe, mint akármelyik másik dolognak. Valamint annak modellezése, hogy mindezen dolgok egy célt szolgálnak. A képeim közt lehetnek nagyobbak, olyanok, amelyekbe több munkaórát fektettem, színesebbek, vagy akár anyagban eltérőek, de ugyanazt a célt szolgálják. Tehát ha van is olyan, hogy főmű az számomra nem egy, vagy több alkotás. Valami ilyesmi a főműnélküliség. A fő mű szintén művészettörténeti megközelítés, attól kiver a víz.
Dávid Szahib! A kritikát, a cikkedet köszönöm! Egy művésznek nem az iskolái adnak "rangot", a művészet nem oklevél függő, s ezért nem is értem a rangon-aluliság itt megadott definícióját. Az aukció és az elhivatottság szerintem nem zárják ki egymást. Alkotótársaimtól tanulni remélem nem leszek rest ezután sem, így Téglától is bizonyára lestem már el nekemvaló dolgokat, s bár te ajánlod nekem való „bezzeg művésznek” nem érzem, s nem munkáinak kvalitása miatt. Jó meglátás, hogy eddigi rajzaim vázlatok. Az alapvetően két alkotói pálya elmélete elgondolkodtató, de elnagyolt és hibás. Vincent őstehetség. Is. A matériával való viaskodás nincs igazán ínyemre. Eddigi kiállításaim nem erről szóltak. Kényelemszeretetem nem tagadhatom. Nem vágyom, hogy munkáim filozófiai illusztrációk legyenek, a festés közben nagy szerep jut az intuitív direkt teremtésnek, a meditatív babrálásnak, egyfelé figyelésnek, hogy a sok hangjegy a zenét szolgálja. Motivál az az elgondolás, hogy ez a meditatív állapotban történő alkotás az, amely felelős azokért a hangjegyekért, amiket soknak találsz. Nem tudok egyenlőre egy nagyon nagy hangjegyből zenét kreálni. Festeni nekem játék, megválni ezektől a játékoktól feladat de küldetés is. Rajzaim egymásmellé rendezése, vagy képeim egymásmellé rendelése, tehát főművek nélküliségem, szándékaim tükrözik, hiszen közösen alkothatnak egy fonalat. Ez egyben egy fontos üzenete az elmúlt tíz év munkáinak. Annak modellezése, hogy a világot alkotó elemek között az emberi elme hierarchiát teremt, de valójában nincs alá és fölérendeltség, csak az emberi elme teremti meg ezt a rangsort. Itt nem arra gondolok, hogy egy oroszlán nem erősebb egy őznél, vagy egy hegy nem nagyobb, mint én, hanem azt, hogy minden dolognak helye van az univerzumban, éppoly fontos szerepe, mint akármelyik másik dolognak. Valamint annak modellezése, hogy mindezen dolgok egy célt szolgálnak. A képeim közt lehetnek nagyobbak, olyanok, amelyekbe több munkaórát fektettem, színesebbek, vagy akár anyagban eltérőek, de ugyanazt a célt szolgálják. Tehát ha van is olyan, hogy főmű az számomra nem egy, vagy több alkotás. Valami ilyesmi a főműnélküliség. A fő mű szintén művészettörténeti megközelítés, attól kiver a víz.
Szia Ferkó, örültem levelednek. Én is megdöbbentem, hogy a főmű nélküliséggel hozakodtál elő, hiszen a kritikában erről nem volt szó, viszont való igaz, hogy elsőként ez bennem is pont így fogalmazódott meg. Ami miatt aztán kihagytam, hogy a művek folyamában így is úgy is akad 1-1 amit kinevezhetünk, vagy kinevezhetsz főműnek. Nem a legnagyobbat, a "legjobban megcsináltat", hanem inkább az adott alkotói korszakra vonatkozóan a legjellemzőbbet. Persze, nem a méret a lényeg, de mégis fontos, azért mert azáltal hogy leszűkíted a teret, a kompozíció elemeinek száma, összetettségének lehetősége csökken. Tehát nem egy nagy hangjegyről van szó, hanem egy komplex nagy lélegzetvételű munkáról, ami persze rengeteg kockázatot rejt magában. Ha ez elkészül szerintem azt is megérted, hogy majd nem akarsz rá árcímkét tenni. Az istenkereséssel zártad legutóbbi győri nyilatkozatodat, amit a neten találtam. Persze a meditáció az ima, a mantrázás a „legrövidebb út”, de ne feledd ezek az emberek templomokat is építenek. Amúgy ez nem megválás a játéktól hanem olyasfajta kiterjesztése, hogy a nap nap utáni meditációk szorosan összekapcsolódhassanak. Talán ehhez szükséges egy olyasfajta tervezés, előkészítés ami szilárd alapot ad egy nagy képhez, hogy aztán minden nap haladj vele. Való igaz ez a tervezés egy tudatos munkafázis, talán kicsit alkotásidegen. Téglát én nem egy mesterfogás miatt citáltam elő, hanem a kitartás és a komplex tudatos munka példájaként. Mindamellett ő is a meditáció ugyanolyan szintjét éri el nap mint nap. Persze ez a kétféle életút amolyan saját „józan paraszti megfigyelés” nem egy kvintesszencia, de legalábbis elgondolkodtató. Régóta a fejemben volt épp itt nálad kapóra jött.
Üdv Szahib! Az látszik a kritikádon, hogy egy ilyet akartál írni. Annyira ez most nem sikerült, de sok benne a hasznos rész, köszönöm! A nagy lélegzetvételű munkáról igaz az, hogy nagyobb időt ível át, nem folyamatos, de visszatérő hosszútávú meditációt igényel és valóban a munka szó rá a kifejező. Mint mondtam én játszom, ha festek. Minden külső megfelelést igyekszem lecsitítani, és csak festeni. Nem szeretem, ha meg akarják mondani mi legyen a célja az alkotásnak, azt csak és kizárólag az a pillanat határozza meg, amit akkor élek át, amikor a festmény készül, és tapasztalataim összessége. A meglévő munkáimmal szemben vállalom a kritikát, de munkatervet nem fogadok el mástól, ha igen akkor ahhoz alkalmazott művészeti aspektusból közelítek. Nem vagyok alkalmas az eddig élt művészek életvitelének és alkotásmechanizmusának modellezésére, ha találok hasonlóságot, akkor az örömmel tölt el, ha különbséget találok az még nagyobb örömmel tölt el, de nem törekszem más bevált receptjeinek a próbájára, mert nem lenne hiteles. A kétféle alkotói pálya-elmélet szerintem a rendkeresés igényéből fakadó szubjektív spekuláció inkább, magam is gyakran feszülök rá ilyen direkt összefüggés-fiókozásra-skatulyázásra. Elgondolkodtatásra való.
Másra nem.
Dicsőség, Lelki Kondíció!
Guido
Üdv Szahib! Az látszik a kritikádon, hogy egy ilyet akartál írni. Annyira ez most nem sikerült, de sok benne a hasznos rész, köszönöm! A nagy lélegzetvételű munkáról igaz az, hogy nagyobb időt ível át, nem folyamatos, de visszatérő hosszútávú meditációt igényel és valóban a munka szó rá a kifejező. Mint mondtam én játszom, ha festek. Minden külső megfelelést igyekszem lecsitítani, és csak festeni. Nem szeretem, ha meg akarják mondani mi legyen a célja az alkotásnak, azt csak és kizárólag az a pillanat határozza meg, amit akkor élek át, amikor a festmény készül, és tapasztalataim összessége. A meglévő munkáimmal szemben vállalom a kritikát, de munkatervet nem fogadok el mástól, ha igen akkor ahhoz alkalmazott művészeti aspektusból közelítek. Nem vagyok alkalmas az eddig élt művészek életvitelének és alkotásmechanizmusának modellezésére, ha találok hasonlóságot, akkor az örömmel tölt el, ha különbséget találok az még nagyobb örömmel tölt el, de nem törekszem más bevált receptjeinek a próbájára, mert nem lenne hiteles. A kétféle alkotói pálya-elmélet szerintem a rendkeresés igényéből fakadó szubjektív spekuláció inkább, magam is gyakran feszülök rá ilyen direkt összefüggés-fiókozásra-skatulyázásra. Elgondolkodtatásra való.
Másra nem.
Dicsőség, Lelki Kondíció!
Guido
Szia Ferkó!
Ne érts félre nem akarok ráderőszakolni semmit, úgy dolgozol ahogy akarsz. Művészetpszichológia, ami miatt én más művészekkel is foglalkozom nem csak magammal. Engem a művészettörténetből leginkább ez érdekel. Ez nem a bevált recept keresése miatt, inkább amiatt van hogy a képeknek mindig van egy megfejtése és ez közelebb visz a megfejtéshez
Dávid Szahib!
Őszinte leszek a művészettörténészeti megközelítésektől mindig viszkethetnékem támad. A művészettörténet egy mesterséges rendszer és, mint olyan öncélú, arrogáns és az értelmezések terén mindig valami kizárólagosságra törekszik, holott a szép a művészetben pont az, hogy bármilyen irányban folytatható. Egy művet pont annyi irányból lehet megközelíteni, ahányan közelítenek felé. Csak az önállótlan szellem kíván kapaszkodót, fogódzót egy alkotás befogadásához. Mivel ilyen sok van ezért tűnik úgy, hogy van a művészet történeti megközelítésének létjogosultsága. Nyilván szükség van kitartó kutatókra, akik lelkesen kutatnak régi, új korok alkotásai között, összefüggések után, ami alapján messzemenő következtetéseket vonnak le. A megélése a művészetnek nem egyenlő a történetével. A művészet nem tudomány.
Az óceánt nem a habos hullámai jelentik.
Ezeket bizonyára te is tudod, de kívántam leírni, mert idekívánkozott.
Üdv Szahib!
Dicsőség Lelki Kondi és Gauranga!
Ne érts félre nem akarok ráderőszakolni semmit, úgy dolgozol ahogy akarsz. Művészetpszichológia, ami miatt én más művészekkel is foglalkozom nem csak magammal. Engem a művészettörténetből leginkább ez érdekel. Ez nem a bevált recept keresése miatt, inkább amiatt van hogy a képeknek mindig van egy megfejtése és ez közelebb visz a megfejtéshez
Dávid Szahib!
Őszinte leszek a művészettörténészeti megközelítésektől mindig viszkethetnékem támad. A művészettörténet egy mesterséges rendszer és, mint olyan öncélú, arrogáns és az értelmezések terén mindig valami kizárólagosságra törekszik, holott a szép a művészetben pont az, hogy bármilyen irányban folytatható. Egy művet pont annyi irányból lehet megközelíteni, ahányan közelítenek felé. Csak az önállótlan szellem kíván kapaszkodót, fogódzót egy alkotás befogadásához. Mivel ilyen sok van ezért tűnik úgy, hogy van a művészet történeti megközelítésének létjogosultsága. Nyilván szükség van kitartó kutatókra, akik lelkesen kutatnak régi, új korok alkotásai között, összefüggések után, ami alapján messzemenő következtetéseket vonnak le. A megélése a művészetnek nem egyenlő a történetével. A művészet nem tudomány.
Az óceánt nem a habos hullámai jelentik.
Ezeket bizonyára te is tudod, de kívántam leírni, mert idekívánkozott.
Üdv Szahib!
Dicsőség Lelki Kondi és Gauranga!
2010. október 18., hétfő
Szarka Fedor Guido a várandós művész
Ferkóról és a rajzairól nem nehéz jó cikket írni. Meg is tettem jó pár évvel ezelőtt, közös marokkói élményeink hatása alatt. Az írás a Bölcső hasábjain jelent meg majd 2009-ben, első albumában is helyet kapott. Mint minden aktív művész Guido mester is alkotói válságban szenved és ez így is van rendjén. Ez az a szorongató érzés, ami napról napra új és jobb ötletek megvalósítására serkenti, ez táplálja a műgondot, ez sarkallja őt önkritikára, művei közötti szelekcióra és kiállításokká való komponálására. Hát ehhez járulnék én most hozzá egy negatív, de szándékaim szerint építő kritikával.
Alapvetően kétféle alkotói pálya létezik. Ha valaki még gyermeki ösztönből sajátítja el a rajzkészséget úgymond őstehetségként érkezik a szakmába, vagy ha rajzkészségének fejlődése teljes munkásságát átöleli. Találkoztam mindkettővel és a végső konzekvenciám meglepő. A rajzkészsége megszerzéséért küzdő ember sokkal több kihívással találkozik, sokkal több energiát fektet munkáiba. Megvan a hajtóerő: a szakmai fortélyok elsajátítása. Ha soha nem is szerzi meg a rajztudást, komponálni ösztönösen megtanul és biztos hogy markáns saját stílusa alakul ki. Azt hiszem Van Gogh egy tipikus példája ennek az alkotói pályának.
De sokkal rögösebb az útja annak, akinek nem kihívás, hogy bármit felskicceljen a papírra. Itt a hajtóerő kulcsa az egyén filozófiai mondandója. Ez az út csak akkor járható, ha az illető vizuális, szellemi fejlődése be tudja előzni a kézügyességét, különben kihull a sorból. Mondjuk lesz belőle egy kiváló alkalmazott grafikus. Guidoról már rég kiderült, hogy van mondanivalója, sőt talán kicsit túl sok is. (Na most ez kicsit úgy hangzott, mint amikor a császár megrótta Mozartot, hogy jó, jó, de talán kicsit túl sok benne a hangjegy.)
Alapvetően kétféle alkotói pálya létezik. Ha valaki még gyermeki ösztönből sajátítja el a rajzkészséget úgymond őstehetségként érkezik a szakmába, vagy ha rajzkészségének fejlődése teljes munkásságát átöleli. Találkoztam mindkettővel és a végső konzekvenciám meglepő. A rajzkészsége megszerzéséért küzdő ember sokkal több kihívással találkozik, sokkal több energiát fektet munkáiba. Megvan a hajtóerő: a szakmai fortélyok elsajátítása. Ha soha nem is szerzi meg a rajztudást, komponálni ösztönösen megtanul és biztos hogy markáns saját stílusa alakul ki. Azt hiszem Van Gogh egy tipikus példája ennek az alkotói pályának.
De sokkal rögösebb az útja annak, akinek nem kihívás, hogy bármit felskicceljen a papírra. Itt a hajtóerő kulcsa az egyén filozófiai mondandója. Ez az út csak akkor járható, ha az illető vizuális, szellemi fejlődése be tudja előzni a kézügyességét, különben kihull a sorból. Mondjuk lesz belőle egy kiváló alkalmazott grafikus. Guidoról már rég kiderült, hogy van mondanivalója, sőt talán kicsit túl sok is. (Na most ez kicsit úgy hangzott, mint amikor a császár megrótta Mozartot, hogy jó, jó, de talán kicsit túl sok benne a hangjegy.)
De hadd magyarázzam meg. Az igazán jó mester szereti a könnyebb végén megfogni a kalapácsot. Guido elaprózza magát. Talán kissé elkényelmesedett, mivel rájött, hogy mily könnyedén elvarázsol bennünket. Láthatjuk a képeiből, hogy még mire lenne képes, szeretném mondjuk Boschhoz hasonlítani, de ez még korai volna. Tudom, hogy sokan mondják neki: nagyobb méretben kellene dolgozni. Erre sok kis rajzocskát ír sorban a papírra, akárcsak az írásjelek egymás után a vonalas irkán. Ezáltal tulajdonképp egy jelentős alkotói eszközt, a kompozíciót dobja sutba. Nem tekinthetjük tehát egységes képnek ezeket a táblázatba gyűjtött rajzocskákat még akkor sem, ha ezek egy papíron foglalnak helyet. De valóban egy gyönyörű manierista kavalkád alakulna belőlük, ha ezeket a gyöngyszemeket egy zsinórra fűzné fel az alkotó. Én tehát arra intem Ferkót, vegyen példát közös barátunkról, Téglás Istvánról. Bár ezt talán néhányan, sőt talán maga Ferkó is rangon alulinak tartja, hiszen István semmiféle rajzszakkörbe, vagy más művészképzőbe nem járt. Mégis több mint tíz éve szobrászkodik a saját örömére. Képes két évig megszakítás nélkül ugyanazon a szobron dolgozni. És nem azért, hogy jó pénzért egy aukción eladja, de még csak nem is azért hogy utána egy rangos kiállítóhelyen bemutathassa a nagyérdeműnek, hanem egyszerűen elhivatottságból. Amikor azért dolgozol valamin hónapokig, akár évekig, mert tudod, ha te nem csinálod meg, nem fog hozzá fogható mű születni, hisz más erre képtelen, vagy egyszerűen másképp dolgozik. Hát ezért várandós művész Szarka Fedor Guido, hiszen minden adott a nagy mű megszületéséhez, de én úgy érzem eddig csak a vázlatokat láttuk.
Guido munkáit saját blogján láthatjátok: http://szarkafedorguido.blogspot.com/
Guido munkáit saját blogján láthatjátok: http://szarkafedorguido.blogspot.com/
2010. augusztus 25., szerda
Az új kenyér ünnepén
Legutóbbi bejegyzésemben tartózkodtam attól, hogy Béki performanszát értelmezzem. Végül mégis megtettem abból az apropóból, hogy a főleg színház fotográfiai témákkal foglalkozó oldal a Kísérleti Adás átvette a képanyagot és az írást. Így aztán kicsit kibővítettem a szöveget. Aki akarja olvassa el:
http://kiserletiadas.blogspot.com/2010/08/rabszolgavallasossagom-vetulete-avagy.html
A lényeg tulajdonképp a krisztusi hasonlat: hogy Béki a saját testét áldozza a világ bűneiért. Észrevettem hogy szinte minden komoly művész akit ismerek egy darabot áldoz magából a művészet érdekében. Van aki a karrierjét, van aki a vagyonát, van aki minden szabad percét. De így vagy úgy, aki komolyan gondolja akárcsak Béki, soha nem bánja meg az áldozathozatalt. Még akkor sem ha ez végül semmi sikerrel vagy elismeréssel nem jár. Talán mert ha alkotásunkat megoszthatjuk másokkal és ha megértik azt, mi is azt érezhetjük, hogy másokért, az emberiségért tettünk valamit és ez épp elég. Ilyetén tehát Krisztus nem más mint az alkotó ember.
De észrevételem tanulsága tulajdonképpen akkor bontható ki, ha a tézist a feje tetejére állítjuk. Nem válhat komoly művésszé az, aki csak kedvtelésből, szabadidős tevékenység gyanánt, vagy épp ellenkezőleg kenyérkereset okán, tulajdonképpen kényszerből, tehát ismét csak félgőzzel alkot. El kell mennünk teherbírásunk, tűrőképességünk, szellemi erőnk végső határáig hogy létrehozzuk a Nagy művet, másképp nem megy.
http://kiserletiadas.blogspot.com/2010/08/rabszolgavallasossagom-vetulete-avagy.html
A lényeg tulajdonképp a krisztusi hasonlat: hogy Béki a saját testét áldozza a világ bűneiért. Észrevettem hogy szinte minden komoly művész akit ismerek egy darabot áldoz magából a művészet érdekében. Van aki a karrierjét, van aki a vagyonát, van aki minden szabad percét. De így vagy úgy, aki komolyan gondolja akárcsak Béki, soha nem bánja meg az áldozathozatalt. Még akkor sem ha ez végül semmi sikerrel vagy elismeréssel nem jár. Talán mert ha alkotásunkat megoszthatjuk másokkal és ha megértik azt, mi is azt érezhetjük, hogy másokért, az emberiségért tettünk valamit és ez épp elég. Ilyetén tehát Krisztus nem más mint az alkotó ember.
De észrevételem tanulsága tulajdonképpen akkor bontható ki, ha a tézist a feje tetejére állítjuk. Nem válhat komoly művésszé az, aki csak kedvtelésből, szabadidős tevékenység gyanánt, vagy épp ellenkezőleg kenyérkereset okán, tulajdonképpen kényszerből, tehát ismét csak félgőzzel alkot. El kell mennünk teherbírásunk, tűrőképességünk, szellemi erőnk végső határáig hogy létrehozzuk a Nagy művet, másképp nem megy.
2010. július 27., kedd
Gyermekkorom óta rendelkezem azzal a különleges képességgel hogy mindig, mindenhol fellelem a legnagyobb csínytevőket és ráadásul ebből gyakran életre szóló barátságok is születnek. Így volt ez Miskolcon is, ahol 1990-ben megnyitotta kapuit a rendszerváltás utáni első magánegyetem. Ez az intézmény különösen sokszínű kalandorokat és a sorba be nem álló művészeket vonzott egy helyre. A tóparton ódon várkastély hangulatát idéző tapolcai albérletünkben Békivel, Zömével, Turányival, Nyilassal és leginkább vörös és fekete művésznőkkel terveztük közös kiállításainkat, performanszainkat, utazásainkat a Borgói-hágóra, a Pamírba. Így indult útjára az azóta legendássá vált Bruthália fundamentalista alkotókör. Utólag visszagondolva szinte kísérteties, hogy ezeket a terveinket kivétel nélkül meg is valósítottuk.
Béki István performansza, a Rabszolgavallásosságom vetülete volt az első e sorban. A néhány perces akció még a rákövetkező VHK koncertet is súlytalan cirkuszi parádévá alacsonyította. Jómagam egy kölcsön Zenittel várakoztam a színpad mellett, amíg Békit a színfalak mögött Dócens tetőtől talpig fehérre mázolta. A porond két oldalán egy-egy mosógép amibe berakták a ruháit őt magát pedig kopaszon, anyaszült meztelenül egyetlen ágyékkötőben a két masina közé feszítették láncra. Ekkor bejött Emi. Fekete aktatáskájából egy kétméteres bőrkorbácsot vett elő és a tömeg megdöbbenésére teljes erőből ütni kezdte Békit. Majd ha azt gondolnánk, hogy ezt nem lehet fokozni, bejött Zöme, átvette a korbácsot és a maga tagbaszakadt termetével minden erejét latba vetve kezdett Békin muzsikálni. Tizennyolc súlyos ütést állt szilárdan a performer, míg a vérveszteségtől és a pokoli fájdalomtól végül eszméletlenül zuhant össze. Láncainak kulcsát a színpadra tették, így a nézők kezébe helyezték további sorsát. Néhány perc döbbent csend után végül a kemény magból néhány remegő térdű punk rocker keltette életre Békit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
