Az új kenyér ünnepén

Legutóbbi bejegyzésemben tartózkodtam attól, hogy Béki performanszát értelmezzem. Végül mégis megtettem abból az apropóból, hogy a főleg színház fotográfiai témákkal foglalkozó oldal a Kísérleti Adás átvette a képanyagot és az írást. Így aztán kicsit kibővítettem a szöveget. Aki akarja olvassa el:
http://kiserletiadas.blogspot.com/2010/08/rabszolgavallasossagom-vetulete-avagy.html
A lényeg tulajdonképp a krisztusi hasonlat: hogy Béki a saját testét áldozza a világ bűneiért. Észrevettem hogy szinte minden komoly művész akit ismerek egy darabot áldoz magából a művészet érdekében. Van aki a karrierjét, van aki a vagyonát, van aki minden szabad percét. De így vagy úgy, aki komolyan gondolja akárcsak Béki, soha nem bánja meg az áldozathozatalt. Még akkor sem ha ez végül semmi sikerrel vagy elismeréssel nem jár. Talán mert ha alkotásunkat megoszthatjuk másokkal és ha megértik azt, mi is azt érezhetjük, hogy másokért, az emberiségért tettünk valamit és ez épp elég. Ilyetén tehát Krisztus nem más mint az alkotó ember.
De észrevételem tanulsága tulajdonképpen akkor bontható ki, ha a tézist a feje tetejére állítjuk. Nem válhat komoly művésszé az, aki csak kedvtelésből, szabadidős tevékenység gyanánt, vagy épp ellenkezőleg kenyérkereset okán, tulajdonképpen kényszerből, tehát ismét csak félgőzzel alkot. El kell mennünk teherbírásunk, tűrőképességünk, szellemi erőnk végső határáig hogy létrehozzuk a Nagy művet, másképp nem megy.