Gyermek a kutatóban

“Emlékszem valamikor azt mondta az egyik tanárom, hogy az antropológusok olyan lények, akiknek örömet okoz ha újra és újra gyermekek lehetnek. Szerintem ez a megállapítás nagyon jól tükrözi, milyen is az antropológia. Meg kell hagyni, elég különös érzés megérkezni valahová és össze vissza kérdezősködni. Tényleg olyan mintha az ember egyszeriben kénytelen volna gyerekké válni. Márpedig ez az élmény szervesen hozzátartozik ahhoz az – egyébként fájdalmas – folyamathoz, ahhoz a rítushoz, amelynek során valakiből antropológus lesz” Donna Goldstein. (Sarkadi Mónika – Vajda Róza. Vendégünk volt Donna Goldstein Berkeleyből. In: Szimbiózis 3. 1994. Budapest. 85-91.)


A messziföldről érkezett kutató gyakran vét a helyi szokásokkal, illemszabályokkal szemben. Erre igazából nem lehet könyvekből felkészülni, egyetlen orvossága a gyakorlat, ha minél több időt töltünk a terepen, és odafigyelünk önmagunkra, valamint a körülöttünk lévőkre. Bizony évekig tartó hosszú folyamat lehet, míg rájövük akár egészen egyszerű illemszabályokra is.
Én például fennhangon köszöngettem minden lánynak, asszonynak a faluban, ahogy ez Magyarországon is illik. Párom és állandó útitársam Szonja pedig balkezesként étkezéskor akaratlanul is minden alkalommal vétett a terített asztal „keleti etikettjével” szemben. Ma már tudjuk, hogy a férfiaknak iszlám országban nem illik nőkre, asszonyokra ránézni, nemhogy ismeretlenül köszönni nekik. Balkezesként pedig, ahogy a török balkezesek is teszik, minden erőfeszítés árán is az asztalnál jobbkézzel kell enni. De ez csak a jéghegy csúcsa, tucatnyi szokásról, illemszabályról még a városlakó törökök, vagy más vidéken élő falusiak sem tudhatnak, azt hiszem ehhez hasonló példák minden országgal kapcsolatban felhozhatók.
Emiatt az alapvető ismeretek hiányán alapuló bakik miatt természetesen a barátságos falusiak általában nem sértődnek meg. Inkább mint egy csetlő-botló óvodáskorú gyermekkel, türelmesen és óvatosan bánnak velünk, úgy próbálnak segíteni, hogy ne sértsenek meg bennünket. Ekkor kell igazából résen lennünk, hogy az apró jelekből is következtetni tudjunk, mit csinálunk rosszul.
 De nemcsak az alapvető, ahogy cselekszünk és ahogy viselkedünk, hanem az is, ahogy beszélünk. A mi esetünkben ahogy gyarapodott nyelvtudásunk, eleinte csak tőszavakkal értettük meg magunkat, majd egyre bővülő szókincsünkkel már azt is megtanultuk, miről illik és miről nem illik beszélni, kérdezősködni. A nyelv elsajátításában és gyakorlásában is egy gyermek felcseperedéséhez hasonló állomásokon mentünk keresztül.
Bizony az időnként háztartási vagy mezőgazdasági teendőiket ellátó falusiaknak nem mindig jut rá idejük, hogy velünk foglalkozzanak, ilyenkor gyakorta a tizenéves korosztály az, akikkel az időt töltjük. Azt hiszem, nincs is ennél megtisztelőbb, mint a gyerekekkel együtt a gyökerektől megismerni, megtanulni az ottani életet. A fiatalabb korosztály közvetlen kapcsolata nagyszüleihez egy olyan csatorna az idősebb korosztályhoz a kutató számára, amit semmi nem helyettesíthet. Számtalan olyan mese- és folklórgyűjtési helyzet adódott abból, hogy gyerekekkel, vagy gyermekkorukat épp hogy maguk mögött hagyott fiatalokkal jelentem meg bizonyos házaknál. A gyermekeknek is kijáró kitüntetett odafigyelést és a felnőttek világánál lazább, elnézőbb, megengedőbb felnőtt-gyermek kapcsolathoz hasonló fogadtatást én a néprajzi terepmunka csúcsának tartom.
De nemcsak efféle gyakorlati haszna van ennek a „második gyermekkornak”. A gyermeki naivitásnak, amivel egy-egy témát megközelítünk a néprajzban, azt hiszem alapvetőnek kell lennie. A kultúrákhoz való közeledés, azok leírása az alapoktól kell hogy induljon. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy tervekkel, prekoncepciókkal érkezve a terepre esetleg nem jutunk előbbre, egy helyben fogunk csak járni, esetleg félreértések, belemagyarázások kerülnek majd a kutatási anyagba. Rosszabb esetben pedig olyan sebeket ejthetünk a górcső alá vont kultúrában, hogy prekoncepciónk egyes elemeit ráerőltetjük alanyainkra. Így aztán előfordulhat hogy létező, de prekoncepciónkban nem szereplő, tehát általunk fel sem tételezett kultúrkincseik maradnak rejtve előttünk, sőt ezekről tudomást sem véve aktualitásukat, létjogosultságukat, annak valós értékét kérdőjelezzük meg. Ez aztán önbecsülésükön ejt sebet, és ezáltal saját kultúrájuk értékének lealacsonyítását élik meg, ami annak átértékeléséhez, és végső soron ezeknek a kultúrkincseknek az elhagyásához is vezethet.