Világ alkotói szembesüljetek

Ideális esetben bármiféle művészeti ág űzése az önmegvalósításról szól. Egy alkotóból az válthatja ki az egyik legfurcsább érzést, ha egy másik művész személyében, pontosabban alkotásaiban felfedezi saját üzenetét, saját műveinek lényegét. Az önmagunkkal történő szembesítés tulajdonképpen egy bevett pszichológiai terápiás gyakorlat, ennek egyik legnagyobb nagymestere Dr. Csernus Imre pszichiáter. Mindenki másképp éli meg, ha efféle görbe tükörbe pillant, sokan megrémülnek maguktól. Kikérik maguknak az efféle hasonlítgatásokat. Másokat félelem fog el, tényleg ez lennék én? Ezek a kellemetlen érzések aztán erőt adnak hétköznapjaink kátyújában megsüllyedt lelkünknek, hogy változtassunk. Ahogy önismeretünk gyarapszik, ezek a szembesítések egyre kisebb megrázkódtatással járnak. Legjobb tehát már egész fiatalon elkezdeni az efféle lelki gyakorlatokat. A legtöbb városban könnyedén találunk önismereti köröket, ahol szituációs helyzetgyakorlatokkal, játékos formában nem idegen szakemberek, hanem tulajdonképpen barátaink szembesítenek minket önmagunkkal, még akkor, mielőtt valós problémákkal kellene megküzdenünk.

Elgondolkodtam azon, hogy vajon az alkotók esetében a rokon ihletésű művekkel való szembesülés ugyanilyen jótékony hatású-e? Ahogy az életben is a hozzánk illő párt, hasonmást keressük, úgy alkotóként is mindig kíváncsian járjuk a kiállításokat rokon ívású művek után kutatva, hogy inspirációra, mi több példaképre leljünk. És itt is mint a pszichológiában, az önmaguktól elszállt, nagy arcok kikérik maguknak: „Még hogy az én tehetségemhez bárki is felnőjön? Nincs nekem szükségem példaképre!” Valójában ők ugyanúgy félnek a szembesítéstől mint Dr. Csernus páciensei. Úgyhogy nem kell attól tartanunk hogy összefutunk velük egy verniszázson. Ők az elefántcsonttornyukba zárkózott zsenik, akik nem kíváncsiak a világra és már az alkotást sem tiszta örömből teszik. Egyszerűen csak azért, mert ez az egyetlen maradt, amihez még értenek, amiért megfizetik őket. De tudjátok mit, ehhez sem, hiszen megújulás nélkül ez már nem alkotás, csak egyszerű ismétlés, másolás, tehát igazából nem értenek már ahhoz sem, amivel pályájuk elindult. Nem akarok neveket citálni, pedig tudnék, de senkit sem akarok megbántani, megpecsételni, annál is inkább mert innét is van kiút, de ezt mindenkinek magának kell megtalálnia, akárcsak a pszichológiai önismeret esetében. Közismert jelenség, hogy neves alkotók ontják magukból azokat a sémákat, amiket évek alatt építettek fel. Különösen a posztmodern és más kortárs irányzatok alkotói hajlamosak efféle beszűkülésre. Gyávaságukból ered az, hogy így cselekszenek, hiszen újabb szisztémák felépítése mindig sokkal nagyobb kudarclehetőséget hordoz magában, mint a régi jól bevált dallam ismételgetése. De mi nem ezekre a sémákra vagyunk kíváncsiak, hanem újabb és újabb építményekre, de nem magányosan az égre meredő elefántcsonttornyokra, hanem magasba szökő kilátókra, ahonnét nagyon messzire ellátni.