Élő csönd

Születésnapom alkalmával egy rólam szóló, számomra nagyon kedves írással leplek meg benneteket. Kedvenc költőm Zemlényi Attila a Műút című folyóirat főszerkesztőjének tollából származó cikk annak idején az Irodalmi Jelen hasábjain jelent meg.

Élő csönd

Bozsaky Dávid fényképeihez

Ha kérdeznék, habozás nélkül rávágnám, hogy Bozsaky Dávid, a kósza a felvevőgéppel, ezeket a képeket az ilmaneui vadászház környékén készítette, ott ahol Goethe a falra írta a Vándor éji dalát. Ott ahol a költészet hatalmánál fogva a halál nem lezárása az életnek, hanem ahogy, Gandalf meséli jótékonyan, csak egy másik ösvény. Ahol az élet időlegessége után a természet harmóniájába és az örök körhinta rendjébe való belesimulás következik. Ott nem vagy egyedül. Bár a felismerés fájdalmas aktus. Ezek a fekete-fehér legendás lények figyelnek, a pásztor az erdő. Mélységélesség. A nietzcshe-i gondolat banalizálása, hogy amibe bele vagy ránézel, az visszatekint beléd. Számomra ilyen Bozsaky Dávid pillantása, a visszfény a lényege. Nincs hókusz-pókusz, színes-szagos, a tökéletest majmoló, kozmetikázott illúzió. Csak szenvtelen, de kitartóan figyelő mikrokozmoszok. Éles, szaggatott, cakkos, organikus közepekkel és homályba vesző szélekkel. Ők és a vándor.

Kosztolányi fordításában:

A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára pihensz te is.