Balaskó Attila, egy paraszti polihisztor

Érdekes, hogy ki milyen alkotói pályát fut be élete során, annak idején még Balaskó Attilával rendeztük első közös kiállításunkat. Én tizenhat éves voltam és a régi Pentacon sixemmel készült nagyításaimat állítottam ki, ő pedig a rajzait hozta az akkori úttörőház, a mai Gyermekek háza hátsó nagytermébe. Ennek már több mint húsz éve. Később a sors távol sodort minket egymástól, Attila ma már Tápon él és az ottani Hegysor régi zsellérházait gondozza. Magyarországon egyedül itt maradtak fenn eredeti állapotukban az úgynevezett ágasfás lakóházak. Ez a kis utcácska a hetvenes években még messzeföldön híres skanzennek számított. Ezt kapta meg Attila 2005-ben, hogy a feledésbe merült és lepusztult utcácskát virágoztassa fel újra. Kitartásának és szorgalmának köszönhetően a régi zsellérvilág egy akkori rend szerint berendezett házikóban elevenedik újjá. Az idelátogató vendégek pedig akár meg is szállhatnak a mai komfortnak megfelelő, de mégis a régi parasztromantikát idéző vályogházakban. A házak rendbetételénél Attila kínosan ügyelt arra, hogy minden az eredeti állapotában legyen helyreállítva és kizárólag csak olyan anyagokat használjon fel, amihez annak idején az itt élő szegénysorsú zsellérek is hozzájuthattak. Ez a feladat nemcsak teljes elkötelezettséget, de komoly tudományos kutatómunkát is igényelt. Ennek eredményét a http://hegysor.gportal.hu/gindex.php?pg=10648677 oldalon láthatjátok bővebben. Attila szép lassan a régi paraszti építészet, ezen belül is a vályogházak gyakorlati szakértőjévé vált. Ma a baráti társaságból mindenki őt hívja, ha régi házat akar venni és kell egy szakértő szem, aki fel tudja mérni az állapotát. Mégis igazából a régi paraszti cserépkályhák és rakott tűzhelyek, kemencék építőmestereként jeleskedik leginkább. Én is ez ügyben kerestem meg őt tavaly. A nagyapámtól megörökölt régi parasztházunkba szerettem volna egy rakott tűzhelyet, olyat amelyik nemcsak sütésre, főzésre alkalmas, de a konyha fűtése mellett még egy a szomszédos szobába megálmodott cserépkályhát is felfűt, mindemellett a lehető legkisebb helyet foglalja el. Emlékszem Attilának az volt az első kérdése, hogy a nyugat-magyarországi vagy a kelet-magyarországi típust szeretném-e. Aztán a tőle megszokott rutinos rajzkészséggel pillanatok alatt felvázolta a tűzhely térbeli sémáját. Öt perc alatt lett egy rakott sparheltem :) A kivitelezés különböző stációiban én is részt vehettem. Nagyanyám szétrozsdásodott takaréktűzhelyét szétkaptuk, innét lett vasrácsunk, sütőbetétünk, platnink és konyharuhaszárítónk. A városból csak néhány samotttéglát kellett hozni. Beépítettünk még majdnem egy köbméter üvegcserepet, ami a kályha hőtartó képességét növelte meg nagymértékben. Megtanultam, hogy a vályog és lótrágya különböző arányú keverékéből hova, milyen kötöttségű tapasztást kell készíteni és hogy a kályha téglatestét végül még egy kis törekkel is megbolondított eleggyel kell bevonni. A sütő alatti részen a fatárolóba egy aprócska boltíves nyíláson át akár kétnapi tüzelőt is bepakolhatunk, amit a sparhelt melege tovább szárít, ha esetleg még nem száradt ki tökéletesen. Mivel Szonátával mindketten nagy tisztelői vagyunk a keleti kultúrának, végül a cserépkályha tetejére kaptunk egy aprócska süveges kupolát is. Nos, azóta nem kell bajlódnunk a begyújtással, ha lefekvéskor rakunk rá egy jól megtermett fél kuglit, akkor reggel biztosan van még annyi parázs, hogy a gyújtós percek alatt ismét lángra lobban. Sütőjébe kőlapot helyeztünk, esténként ezen sütjük az aludttejből és lisztből gyúrt lepényeket.